Helytörténet

A falu okleveles említése 1239-ben történt arra Wisna alakban. 1293-ból a Wysnyo névalak maradt fenn. A települést először várjobbágyok lakták, s az éleskői, a dédesi, majd a diósgyőri várhoz tartozott.

A település birtokjoga 1438-ban fele részben a Pálóczy családra szállott, a másik rész birtokosa a Bél nemzetség, majd a Bekény család volt. Ezt a területet 1510-ben Pusztavisnyó néven Ományi Tamás és László vásárolta meg. A Pálóczy család kihaltával Perényi Péter lett a birokos, a XVI. század végén pedig Dóczy Kelemen mellett a Szécsy család tulajdonába került. 1659 – 1663 között Wesselényi Ferenc nádor volt a birtokos, aki eladta Jászy Jánosnak; utóbbi végrendeletében a Szentpétery, Szász és Szepessy családokra hagyta. A falu a XVIII. században Szepessy-és Máriássy-birtok volt, a XIX. század első felében gr. Keglevich és Szepessy család, valamint Latinák Márton vasgyáros birtokába került.

Az 1930-as években 320 bel- és 4 külterületi házában kb. 1300-an laktak, valamennyien magyarok.

A Mihalovics-féle bányát 1982-ben nyilvánították védetté. A felső perm korban keletkezett fekete mészkő (bitumen tartalma miatt) a bánya egyik nevezetessége. A szénfekete követ az egri építkezéseken gyakran használták lábazati kőnek. A kőzet kora 251-245 millió év.

Másik geológiai érdekesség, hogy a mészkő közé agyagpala ékelődött. Az 1780-as évek elejétől kezdett el működni a Bán-völgy nagyvisnyói oldalán a palakőbánya, mely egészen 1910-ig üzemelt. A sötét színű, jól hasadó palát tetőfedésre és iskolai palatáblának egyaránt használták. Nem csak a környéket látta el e kiváló minőségű anyaggal, hanem Miskolcra, Egerbe, Pestre is szállítottak belőle.

A közeli Ölyveskői-rókalyukból Kadic Ottokár 1930-ban újkőkori edénytöredékeket és érdekes őslénytani leleteket ásott ki.

A XVIII. század végétől vannak adatok üveghuta, valamint papírmalom meglétéről; ezek a XIX. század első harmadában megszűntek. A XIX. század közepén vashámort is említenek a források.

A község házait elhagyva, a dél felől lehúzódó hegy nyúlványok nevezetessége, hogy 1909-ben itt lőtték le a Bükk utolsó medvéjét.

A településen már a XVI. században a református vallású lakosság volt többségben, 1605-től önálló református egyház működött. Az 1804-ben épült református templom, csodálatos festett, kazettás mennyezetével, ma műemlék.

Az itt lakók palócok, viseletük jellegzetes palóc népviselet volt. A hagyományok között a fonóházakban folyó téli fonás említendő az 1960-as évekig, ugyanis jellemző volt a kendertermesztés, ez a szokás a termelőszövetkezet megalakulása után megszűnt.